Felsőbüki Nagy család kriptája

A mai Szentháromság templomot barokk stílusban 1767 és 1774 között Felsőbüki Nagy Ferencné, gróf Niczky Borbála építtette.

Talán kevesen tudják, hogy a szentély alatt kripta található, amely egy homokkőtömbbel van lezárva.

A bejárati követ a Felsőbüki címer díszíti. 40 évvel ezelőtt a Felsőbüki Nagy családból származó Pál László 61 éves korában elhunyt. Ő, apja után az egyházashetyei birtokot örökölte volna, ha a kommunizmus nem jön közbe és nem államosítják a család vagyonát. Egyházashetyén a templom alatti családi kriptába szerették volna temetni, de a kommunista pártbizottság megakadályozta. A család és a helyi plébános akkor döntött úgy, hogy a sitkei templom kriptájában helyezik örök nyugalomra. 2013-ban találkoztam az elhunyt Pál özvegyével, aki kérte, hogy ha ő meghal akkor a férje mellé legyen eltemetve. 2016-ban az özvegy is elhalálozott és október 14-én temettük el a sitkei templom családi kriptájába.

Részlet a búcsú beszédből: 

„Lényének középpontjában a család állt, aminek mintáját a – mindig boldognak megélt és sokat emlegetett – gyermekkorában építette magába, a Nógrád megyei Mohorán és Magyarnándorban.

 Több generációs, nagycsaládban nevelkedett, ahol az ősök iránti tiszteletet, megbecsülést, hazája szeretetét, az összetartozás érzését, a kiterjedt rokonság iránti vendégszeretet tanulta, mely egész életét meghatározta. Dédanyja műveltsége, a nagymamája,” a drága Nándorika” melegszívű, gyengéd, mindig megértő, és segítőkész személyisége, Édesapja bátor és becsületes egyénisége adták a követendő példát, amit saját családjában, s tágabb környezetében egész élete során gyakorolt.

A boldog gyermekkor után a háború, a menekülés megpróbáltatásai, majd a visszatérés örömét beárnyékoló sötét történelmi kor igazságtalanságai érlelték egyéniségét, tették képessé kiállni és állást foglalni olyan igazságok mellett, melynek következményeit, emelt fővel bár, de egész életében viselnie kellett.

Így vált példaképévé az őt bérmáló Mindszenthy bíboros, akinek szilárd hite, hazaszeretete és hűsége mellett elkötelezte magát, s ez élete végéig erőt, támaszt nyújtott. Zarándokútjain, s a mindennapokban sokat imádkozott érte, nagy örömet jelentett a lassú, de megvalósulni látszó rehabilitáció, az egyre gyarapodó irodalom tanulmányozásában való elmélyedés. A lelkesültség örömével adta át ezt a tiszteletet, s avatta be környezetét is ennek megismerésébe.

Nehéz, üldöztetésektől, megaláztatásoktól sem mentes történelmi időkben nevelték Édesapánkkal együtt három gyermeküket, akiknek a gyermekkor mégis boldog emlék marad, mert a nélkülözést, a szegénységet elfedte és feledtette szüleink felénk irányuló figyelme, szeretete, Édesanyánk derűje, optimizmusa a válságos helyzetekben.

Hitüket megtartva, a nehéz időkben is vállalva azt, életük példájával gyerekeiket is hitre, becsületes életre, igazságosságra, testvéri szeretetre, rászorulók iránti együttérzésre és támogatásra nevelték. Hitének gyakorlása, a példaképekhez való hűség, a minden körülmények között való helytállás segítette élete különösen nehéz időszakában, amikor Édesapánkat hosszú betegség után elveszítette, előtte édesapját, édesanyját, majd anyósát is. akit hosszan ápolt otthonunkban,

Vigaszt talált az egyre bővülő családban, a születendő unokákban, akiket figyelme, gondoskodó szeretete felnőtt korukig elkísért, osztozott örömükben, ünnepeikben.

Mindig nagy szeretettel fogadta a hazatérőket, a gyermekkorából hozott, őseitől tanult őszinte vendégszeretettel vette körül a barátokat, ismerősöket. Legendás volt vendégszeretete, az ezzel járó gondoskodás és figyelem. Csodáltuk derűjét, fáradhatatlan munkabírását, időbeosztását, jó szervezőkészségét, odafigyelését a legapróbb részletekre is, amikor a nagy családi ünnepeken körül vettük, s az ő melegszívű vendéglátását élvezhettük.

Odafigyelést, segítséget, támaszt tudott nyújtani a családon kívül idegeneknek, rászorulóknak, s mindezt azzal a finom tapintattal, ami ha kellett bátorítást, lelki támaszt nyújtott, vagy fizikai, anyagi támogatást jelentett. Karitatív lelkülete, az azonnal cselekvő és segítséget nyújtó, jószívű, adakozó természete példaként áll előttünk és jó ezt a példát követni!

Mindig Ő akart adni a környezetének, s ez az örömteli adni tudás volt legfőbb jellemzője egyéniségének, ekkor láttuk Őt igazán boldognak és elégedettnek. Nehéz volt megtalálni a viszonzás lehetőségét és örömét. Az együttlétek megteremtése a már kitágult családdal, az unokákkal, s majd a dédunokákkal való meghitt kapcsolat kölcsönös ápolása, a felé forduló figyelem és bizalom, a felnőtt életünkbe való beavatás, a mi örömeinkben való osztozás lehetősége és megteremtése talán kiegyenlített ebből az igényből valamit.

Élete alkonyán, tudatának egyre halványuló időszakában, a családi körben gyakorta jelenlevő gyermeki hang adta számára legtovább a kötődést a külvilághoz és váltotta ki belőle a még megnyilvánuló örömet, mosolyt, néhány odaillő, értelmes mondatot, egy-egy ölelést, simogató mozdulatot.

Nem volt egyedül élete utolsó perceiben sem, mellette lehettünk együttérzéssel, imával, támogató bíztatással.

 Élete vigasztalódást segítő ajándék nekünk, akik már Őnélküle, de emlékét, gondoskodó anyai szeretetét megőrizve szívünkben, egy ideig még maradunk.”

A kripta a műemlék felügyelet irányítása mellet lett megnyitva és egy napig látogathatóvá vált. Régészeti tanulmány is  készült a kriptáról és az ott található elhunytak adatai is fel lettek dolgozva.

Szombathelyi Egyházmegye

Magyar Katolikus Egyház