Benedek pápa katekézis III.

III. AZ EGYHÁZ HITE

2012. okt. 31.

 

Kedves Testvéreim!

Folytassuk utunkat a katolikus hitről való gondolkodásunkban. Egy héttel ezelőtt megmutattam, hogy a hit ajándék, mert Isten a kezdeményező, és elénk jön; ezért a hit válasz, amellyel befogadjuk Őt, mint életünk szilárd alapját. Ajándék, amely átformálja a létezésünket, mert megtanít Jézus látásmódjára, aki bennünk tevékenykedik, és megnyit az Isten és a mások iránti szeretetre. Ma tovább szeretnék lépni közös gondokodásunkban, ismét néhány kérdésből kiindulva: A hit csak személyes, egyéni dolog? Csak a saját személyemet érinti? Egyedül élem a hitemet?

 

A hit személyes, egyéni cselekedet

23. Kétségtelen, a hit cselekedete kiemelkedően személyes tett, a szívünk legmélyén történik, és irányváltást, személyes megtérést jelent: az én egzisztenciám fordul új irányba. A keresztség szertartása során, amikor az igéretekre kerül sor, a keresztelő kéri a katolikus hit megvallását és három kérdést tesz fel: „Hisztek-e a mindenható Atyában? Hisztek-e Jézus Krisztusban az ő egyszülött Fiában? Hisztek-e a Szentlélekben?" Kezdetben e kérdéseket személyesen a keresztelendőnek tették fel, mielőtt háromszor megmerítették volna vízben. A válasz ma is egyes szám első személyben hangzik el: „Hiszek!"

 

A hit közösségbe iktat a Szentháromsággal és az Egyházzal

24. De az én hitem nem az én magányos reflexióm gyümölcse, nem az én gondolkodásom eredménye, hanem egy kapcsolat, egy dialógus gyümölcse, amelynek egyik része a meghallgatás, a befogadás és a válasz; kommunikáció Jézussal, aki kivezet önmagamba zárkózott énemből azért, hogy kitárjon az Atya Isten szeretete előtt. Újjászületés ez, amelyben nem csak azt fedezem fel, hogy egységben vagyok Jézussal, hanem azt is, hogy egységbe kerültem mindazokkal, akik ezen az úton jártak és járnak; és az újjászületés, amely a keresztséggel kezdődik, folytatódik végig az életen. Személyes hitemet nem építhetem Jézussal folytatott magándialógusra, mert a hitet Isten egy hívő közösség, az Egyház által ajándékozta nekem, beiktat a hívők sokaságába egy olyan közösségben, amely nem csupán szociológiai jelenség, hanem Isten örök szeretetében gyökerezik, aki önmagában az Atya és a Fiú és a Szentlélek közössége, a szentháromságos Szeretet. A hitünk csak akkor igazán személyes, ha közösségi is: csak akkor lehet az én hitem, ha az Egyház közösségben él és mozog; ha a mi hitünk, az egyetlen Egyház közös hite.

 

A egyéni hitvallás hang az Egyház kórusában

25. Vasárnaponként a szentmisében, amikor a „Krédót" imádkozzuk, egyes szám első személyben fejezzük ki magunkat, de közösségileg valljuk meg az Egyház egyetlen hitét. Ez a személyesen kimondott „hiszek" beleolvad abba a térben és időben mérthetetlen kórusba, amelyben – mondhatjuk – mindenki hozzájárul a többszólamú harmóniához a hitben. A Katolikus Egyház Katekizmusa ezt világosan összefoglalja: „»Hinni« egyházi cselekedet. Az Egyház hite megelôzi, szüli, fenntartja és táplálja hitünket. Az Egyház minden hívô Anyja. »Nem lehet Isten Atyja annak, akinek nem Anyja az Egyház.«(Szent Ciprián)" (181. pont). Tehát a hit az Egyházban születik, hozzá vezet és benne él. Ezt emlékezetünkben kell tartanunk.

 

A hit az Egyházban születik

26. A kereszténység történtének kezdetén, amikor Pünkösd napján a Szentlélek leszállt az apostolokra – ahogy az Apostolok Cseleketedei elbeszéli (vö. 2,1–13) – a születő Egyház megkapta az erőt, hogy teljesíteni tudja feltámadott Urától kapott parancsot: a Föld minden sarkában terjessze az evangéliumot, Isten Országának jó hírét, és így vezessen el minden embert a Vele való találkozásra, az üdvözítő hitre. Az apostolok legyőzték a félelmet és hirdették azt, amit hallottak, láttak és tapasztaltak Jézus személyéről. A Szentlélek erejéből új nyelveken szóltak és nyiltan hirdették a misztériumot, amelynek tanúi lettek.

 

A hit az Egyházhoz vezet

27. Az Apostolok Cseleketedei ezután közli azt a nagy beszédet, amelyet Péter Pünkösd napján mondott el. Joél prófétából indul ki (3,1–5), kinek jövendölését Jézusra vonatkoztatja, és ezzel a keresztény hit lénygét hirdeti: Õt, aki mindenkivel jót tett, akit Isten jelekkel és csodákkal igazolt, keresztre szögezték és megölték, de Isten feltámasztotta a halottak közül, s Úrrá és Krisztussá tette. Vele lépünk be abba az üdvösségbe, amelyet a próféták jövendöltek, és aki segítségül hívja az Õ nevét, az üdvözül (vö. ApCsel. 2,17–24). Hallván Péter szavait, sokan úgy érezték, hogy nekik szól; bûnbánatot tartottak, és megkapván a Szentlélek ajándékát, megkeresztelkedtek (vö. ApCsel. 2,37–41).

 

A hit az Egyházban él

28. Így kezdődött az Egyház útja. Annak a közösségnek az útja, amely a térben és az időben viszi ezt a hírt; a közösségé, amely Krisztus vérének köszönhetően Istennek az új szövetségre alapuló népe, melynek tagjai nem valami különös társadalmi vagy etnikai csoporthoz tartoznak, hanem minden népből és kutúrából származó férfiak és nők. „Katolikus" nép, amely új nyelveken beszél, egyetemesen nyitott mindenki befogadására, minden határon átnyúlik, és lerombol minden barikádot. Szent Pál mondja: „Itt nincs többé görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár, szkíta, rabszolga, szabad, hanem Krisztus minden mindenben" (Kol 3,11).

 

Az Egyház a hit helye

29. Az Egyház tehát kezdetétől fogva helye a hitnek, a hit továbbadásának a helye, az a hely, ahol a keresztség által elmerültünk Krisztus halálának és feltámadásának húsvéti misztériumában, aki megszabadít bennünket a bûn rabságából, megajándékoz a gyermekek szabadságával és bevezet a Szentháromság egy Istennel való közösségbe. Ugyanakkor kiszabadulva elszigeteltségünkbõl elmerülünk a hittestvérekkel, Krisztus egész Testével való közösségben. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá: „Úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye ôket, mely Ôt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki." (Lumen gentium 9.)

 

A hit ajándékát az Egyház adja tovább

30. Még egyszer hivatkozva a keresztség szertartására, megjegyezzük, hogy az igéretek végén, melyekkel ellene mondtunk az ördögnek és megerősítettük a hit igazságainak elfogadását, a keresztelő kinyilvánítja: „Ez ami hitünk, ez az Anyaszentegyház hite, melyet boldogan vallunk Jézus Krisztusban, a mi Urunkban". A hit isteni erény, Isten ajándékozza, de az Egyház adja tovább története folyamán. Ugyanaz a Szent Pál a korintusiaknak írva állítja, hogy azt az evangéliumot közölte velük, amelyet ő maga is kapott (vö. 1Kor 15,3).

 

A Hagyomány a hitletéteményt őrzi

31. Az Egyház életének, Isten Igéje hirdetésének, a szentségek kiszolgáltatásának megszakítalan láncolata ez, amely elért mihozzánk, és úgy hívjuk, hogy Hagyomány. A Hagyomány garantálja, hogy az, amiben hiszünk, Krisztus eredeti üzenete, amelyet az apostolok hirdettek. Az igehirdetés lényege az Úr halálának és feltámadásának eseménye, ebből fakad az egész hitletétemény. Ezt mondja a Zsinat: „Így tehát a sugalmazott könyvekben különleges módon kifejezôdô apostoli igehirdetést az idôk végezetéig szakadatlanul meg kell ôrizni" (Dei Verbum 8.). Mivel a Szentírás Isten Szavát tartalmazza, az Egyház Hagyománya ezt őrzi és adja tovább hűségesen, hogy minden kor emberei hozzájussanak mérhetetlen erőforrásaihoz és gazdagodhassanak kegyelmi kincseiből. Így az Egyház „a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ô maga, és mindazt, amit hisz". (Uo.)

 

A személyes hit az egyházi közösségben növekszik és érlelõdik

32. Végül szeretném hangsúlyozni, hogy a személyes hit az egyházi közösségben növekszik és érlelõdik. Érdekes megfigyelni, hogy az Újszövetségi Szentírásban a „szentek" megnevezés a keresztények összességére vonatkozik, holott az Egyház bizonyára nem mindenkit avathatott szentté. De akkor mit akart jelenteni ez a kifejezés? – Azt a tényt, hogy akik hittek a feltámadott Krisztusban és ennek megfelelõen éltek, arra kaptak meghívást, hogy mindenki más számára tájékozódási pontot jelentsenek, és kapcsolatba hozzák õket Jézus üzenetével és személyével, aki kinyilatkoztatja az élõ Isten arcát.

 

A hit és továbbadása

33. Ez ránk is érvényes: a keresztény ember, aki – minden gyöngesége, korlátai és nehézsége ellenére – engedi, hogy az Egyház hite vezesse és lassanként átformálja, átlátszó ablakká válik az élõ Isten fénye számára. Fogadja és továbbítja ezt a fényt a világ felé. Boldog II. János Pál pápa Redemptoris missio enciklikájában mondja, hogy „a missziós munka valóban megújítja az Egyházat, a hit és a keresztény identitás megerôsödik, új lendületet és indítékot kap. A hit a továbbadás révén erôsödik." (2. p.)

 

Szükségünk van az Egyházra

34. Tehát a ma annyira elterjedt szemlélet, amely a hitet a magánszférába utalja, ellentmond a hit természetének. Szükségünk van az Egyházra, hogy megerősödjön a hitünk, és tapasztalatokat szerezhessünk Isten ajándékairól: Igéjéről, a szentségekről, a kegyelem támogató segítségéről és a szeretet tanúságtételérõl. Így a saját „énünk" az Egyház „mi"-jében fel tudja fogni, hogy egyszerre címzettje és fõszereplõje egy olyan eseménynek, amely felülmúlja: tapasztalatot szerez az Istennel való közösségrõl, amely megalapozza az emberek közötti közösséget. Ebben a világban, amelyben úgy tûnik, az önzés határozza meg a személyes kapcsolatokat, és egyre törékenyebbé teszi azokat, a hit arra hív, hogy Isten népe, Egyház legyünk, Isten szeretetének és közösségének hordozói az egész emberi nem számára. (Gaudium et spes 1. pont)